Nyáreleji séta a Börzsöny peremén
A Börzsöny számomra amolyan „szívemcsücske” táj… igazi hazai pálya, sokat járok itt, de a nyugati peremén ritkábban fordulok meg. Hátha itt is lehetőség nyílik egy kis „virágvadászatra”, kincskeresésre… természetesen csakis fényképezőgéppel a nyakamban. Utóbbi készség közel másfél kiló, úgyhogy eléggé jellegzetes pontja vagyok a hazai teljesítménytúrázó mezőnynek, nem csoda, hogy itt is többen ismerősként köszöntöttek. Erre a napra hirdették meg a számomra szintén kedves Decathlon Mátra túrát is, szóval nehéz volt dönteni, végül egy nagymarosi kiállítás-megnyitó meghívója döntött.
Esőre hajló, borongós reggel… a hőmérséklet kellemes, de az éjszaka eső miatt sárra számítva pakolom össze a túracuccot. Bekerül a hátizsákba a dobozos „motivációs kávé” is az esőkabát mellé. És persze, külön vízhatlan zacskóban a kiállítás-megnyitóra szánt gyűrésbiztos csiniruci a váltócipellővel. Minden megvan… akkor hát indulás!
Korai rajtot tervezek, mint mindig, és szerencsére van is vonat és busz-csatlakozás, amivel már korán reggel ott találhatom magam a márianosztrai Tájház előtt.
A fehérre meszelt falakon fa gereblyék és egyéb szerszámok, a régi paraszti múlt rekvizitumai, a kis épület előtt gyülekező túrázók. Nincs tömeg, hamar megkapom az itinert, és – tekintettel arra, hogy Cartographia túra – egy szép, színes térképrészletet, rajta az útvonallal. Látom, hogy az ellenőrzőpontok egy része „élő”, pecsételéses, más része matrica-ragasztós. Memorizálom az útvonalat, de a szalagozás is segít.
… vagyis, segítene… ha van olyan, hogy „szalagvakság”, hát akkor ez a kórság utolért engem! Mert máris, a főútra kanyarodva reflexből elindulok az ellenkező irányban, a bazilika felé, a Pálos70 „célegyenesének” megfelelően… pedig parádésan ki van szalagozva az irány. Gyanús csak az lesz, hogy sehol senki. Vissza! Immár a jó irányban haladva leballagok a patakig, át a hídon, és a faluszéli házakat elhagyva máris a felmagzott mező szélén állok, fölém magasodik a kálváriadomb.
A tavaszi esők jót tettek a mezei flórának, derékig ér a virágzó susnyás. Amatőr botanikusként elegerésznék akár már itt is pár órácskányit, de menni kell tovább… az immár megszokott, de attól még bosszantó villanypásztorokig és „magántulajdon!” táblákig, amiket laza természetességgel húznak ki mindenfelé, akár a turistautakon keresztben is, láttam ilyet például a Cserhátban…
Kerülgetem, de végül csak muszáj átlépnem egy ilyet, ha fel akarok jutni a Kálváriára. Előttem oda-vissza cikcakkban haladnak a túrázók. Borús égbolt feszül fölém, a szürke ötven árnyalata, felhőkből. De fotózáshoz ez ideális fényviszonyokat jelent, nem bánom…
És hamarosan szemembe is tűnik az első érdekes növényfaj: sávos here! Eddig élemben egyszer láttam, a már említett cserháti kirándulásomon, egy buszmegállóban… nem gyakori faj, örülök, hogy felismerem. A Börzsönyből ez jó előfordulási adatnak számít. Itt aztán van bőven…
Felcikcakkolok én is a szép kálváriakápolnához, nem messze egy fa törzsére rögzítve vár a matricás lap.
Leválasztok egyet, és az itiner megfelelő rubrikájába ragasztom. Derűs kedvvel indulok tovább… utam mentén pazar üstökös gyöngyikék, lila ligeti zsályák, rózsaszín parlagi rózsák, magyar szegfűk kísérnek. Az erdős emelkedőt ligetes mező váltja fel, szaggatottá válik felettem a felhőbevonat, pazar színjátékon ámulok el, ahogy a láthatáron magasba emelkednek a felhőtornyok, felettem szaladnak a mindinkább tépett felhőrongyok… igencsak mozgalmas a magas légkör élete!
… a nagy felhő- és virágnézésben megint eltévesztek egy elágazást, de útba igazít egy legalább negyvennyolcas bakancstalp nyom, aminek a gazdája – láthatóan – ugyanígy továbbment, mint én… jól látszik, hogy az illető toporgott, kereste a szalagozást, aztán visszafordult. Visszafordulok hát én is… és tényleg, itt a szalag, hogy nem vettem ezt észre?
Az Alsó-hegyi ellenőrzőpont igazán pazar kitérő egy panorámás oromra, a pontőr srác ráadásul tud a plitvicei félmaraton-futásomról, beszélgetünk pár szót a versenyről. Figyelmeztet, hogy az út következő szakasza „kissé sáros”, és vigyázzak a lódarazsakkal, az egyik útszéli fában lódarázsfészket láttak a tegnapi szalagozók.
Sár? Lódarazsak? Hurrá!
Nos, a „kissé sáros” megnevezés kicsit megszépítette a valóságot. Szűnni nem akaró tappogás következik az erdészeti munkagépek által felszaggatott dózerúton, ahol minden lépésnél belesüppedek a csúszós szmötyibe – ráadásul a darazsak miatt nem is merek letérni az út közepéről. Hiszen legutóbb egy sima darázscsípést is öt nap betegállomány követett… Az út továbbra is emelkedik, szerencsére nem meredeken. Nem rohanok, itt is akad látnivaló az amatőr botanikusnak… épp szirmot bontó sárga festő pipitérek, lila gyíkfüvek, hatalmas baracklevelű harangvirágok nyílnak mindenfelé. De a sok eső miatt gombák is akadnak. Micsoda mikrovilág tárul fel minden lépésnél!
A hol sárosabb, hol jobban járható utak végül egy erős emelkedőbe torkollnak – ez a rész nem jelzett turistaút, de a szalagozás segít. Felkapaszkodok a lihegőn, felettem borongós ég, furán tekergő vékony fatörzsek, liánszerű ágak, mint valami filmben. A fura hangulat egy szélesebb erdészeti útra kibukkanva szűnik meg. Egy balkanyarral végre jól járható erdei útra bukkanok.
Az csak természetes, hogy nem erre kellett volna jönni… Gyanús, hogy eltűntek a piros-fehér csíkos szalagok.
Szerencsére a más ismerős gigantikus bakancstalp nyom itt is segít. Már szinte személyes ismerősömnek érzem az illetőt, én is ott fordulok vissza, ahol ő. És valóban, még egy kilencven fokos kanyart kellett volna tennem, hogy tovább kapaszkodjak a hegyoldalon…
Egyszer ugyan a hegyoldalon is elmegyek a málnásba, egy vadcsapást követve – ezek nagyon tudnak hasonlítani az ösvényekhez – de ez már csak egy pár méteres tévelygés. Egy vidám családdal együtt kapaszkodok ki a Kopasz-hegy lábához, ami valóban kopasz, vagyis inkább kopár. Ormát csúcskereszt ékesíti, szinte alpesi hangulatot kölcsönönözve a csúcsnak.
Azért korántsem kopasz a Kopasz-hegy, itt is érdekes a flóra. Nini, karcsú gyöngyike!
Életemben először ezen a héten, hétfőn találkoztam a fajjal a Pilis-tetőn, pedig évek óta kerestem már, és most már, íme – ahogy lenni szokott – mindenütt észreveszem. Itt is. A hegyoldal kéklik a terjőke kígyószisz gyertyaszerű virágfüzéreitől, de van itt sok más is… Szemembe ötlik egy fehér, „albínó” terjőke kígyószisz is. Addig botanizálok, amíg – szinte észrevétlenül – felérek a hegytetőre, ahol pompás börzsönyi panoráma és ellenőrzőpont vár.
Kicsit pihenek az út eme csúcspontján, kortyolok a kulacsomból, megcsodálom a láthatáron tornyosuló felhőket, ragyog felettem a kék ég. Nagyszerű pillanat! Aztán szemügyre veszem a sziklakibúvást a zöld háromszöggel jelzett út mellett – és igen, találok egy új fajt a digitális herbáriumom számára. Ezúttal egy fűfélét, mégpedig berzedt rozsnokot sikerül lencsevégre kapni, nem könnyű a szélben rezgő növényekről éles képet készíteni…
Lefelé kanyarodik az út, ismét erdőben járok, immár jelzett turistautakon. Ennek megfelelően több a kiránduló is. Hol sárosabb, hol jobban járható erdei utakon ballagok Nagyirtás felé. Útközben egy-két rét megint botanizálásra késztet. Hol tülekedő rózsabogarak lakmároznak – miért pont csak ezen a virágon? – hol éppen komótosan döngicsélő dongó érkezik a gyűszűvirágra… mennyire jó, hogy nem kell rohannom, észrevehetem az apró történéseket! A magas fűben megannyi színes virág… De nem csak a vadvirágok vagy a rovarok „mesélnek” – mesélnek a kövek is. A sáros földbe félig belesüppedve, mint szunnyadó sárkány szeme, futball-labdányi vulkáni bomba szendereg. Évmilliókkal ezelőtt ízzó koloncként repült ki egy kráterből, ide hullott, kihűlt, és ahogy kihűlt, koncentrikusan megrepedezett… és mostanra ez a kődarab ezeknek a repedéseknek a mentén, rétegekben veti le a „bőrét”. Tízmillió év, legalább! Akkoriban még langyos tenger hullámzott az ős-Börzsöny körül, és akkora cápák úszkáltak benne, mint egy busz…
Kisvasút színesre festett szerelvénye zakatol el a fák mögött, felettem… az utasok integetnek nekem, magányos időutazónak. Gyorsan visszatérek a miocén vulkanizmus világából, visszaintegetek nekik.
A Füstös-forrásnál átlépkedek a kisvasúti síneken, ragasztok egy matricát, innen nincs messze a következő „emberes” ellenőrzőpont. Szép fenyvesben ballagok, és újabb érdekes növényfajt találok: osztrák kányafüvet. Itt már hallom a nyüzsgést a szálloda környékén, természetesen teszek is egy teljesen felesleges kitérőt arrafelé, mert az ellenőrzőpont nem itt van, hanem a kisvasúti megállóhelyen.
Szép, hangulatos megálló, látszik, hogy uniós pénzből hozták létre, vajon mi lesz a sorsa pár év múlva, lesz-e fenntartás, karbantartás? Elhessegetem ezeket a gondolatokat, mert már vár az ellenőrzőpont, ahol – igen kellemes meglepetés! – friss eperrel várnak a szervezők. Van szörp is, mit mondjak, nagyon jól esik! Jókedvem és energiaszintem is visszatér, váltunk pár szót a térerő-független rádió-adóvevők hasznosságáról, aztán újra nekiindulok a Nagy-Koppány felé, a kék kereszttel jelzett úton.
Jól haladok, fel-le, mérsékelten sáros utakon. Elmarad mögöttem egy útszéli, nagy fa kereszt, lassan ismét felhők kúsznak az égre, hol eltűnnek az árnyékok, hol fénypettyeket hint a Nap elém, mintha aranypénzek lennének.
A Nagy-Koppányon ismét matricát ragasztok, előttem a távolban elmosódik a láthatár egy zápor nyomán. A fűben színpompás tarka imolák nyílnak, egyik kedvencem ez az Indiát idézően színes, lila-piros-zöld, védett vadvirág. A nyomottá váló párás levegőt megüli a fagyal édes, nehéz illata. Nehéz elszabadulni erről a szép helyről, de a közeledő eső gyors léptekre késztet. Tudom, hogy innen az út lefelé halad, úgyhogy tempót váltok. Szemembe ötlik a szintén védett kacstalan lednek pici, pink foltja.
Először a kék sávon haladok, aztán a zöld sávval jelzett úton ballagok tovább, hosszan egyedül. Borongós az ég, szinte sötét az erdő körülöttem, most nem állok meg fotózgatni sem.
Még egy kicsit sárosabb rész vár rám: a Koldus-árok, ahol a régi szép kovidos idők óta nem jártam. Sejtettem, hogy sáros lesz… de azt nem, hogy bele is fogok hemperedni! Egy meredekebb részen egyszerűen megindul a talaj a lábam alatt, és némi gyalogsízés után gatyaféken érkezem le a patakhoz. Visszanézve nyilvánvaló, hogy ezzel a csúszásnyommal megdöntöttem az aktuális helyi rekordot.
Ballagok hát tovább, kiérek a fák közül, előttem már valahol ott van Márianosztra. Az amúgy rendszerint porszáraz utat a csontkeményre száradt kocsinyomokkal most szépen fejlett, kihízott pocsolyák tarkítják. Kerülgetem, és közben lefényképezek egy-egy vadrózsát, élénk rózsaszín mogyorós ledneket, piros pipacsot, lila zsályát. Nem kell sietnem. Szépen szárad nadrágomon a sár…
A cél előtt pár túrázó utolér, beszélgetve érkezünk a Tájházhoz. Emléklap, kézfogás… és a közeli étteremben babgulyásra beváltható kupon igyekezetem jutalma. Nézem az órát… igen, a szobi buszig van húsz percem, meglesz ez. A leves finom, a sörözést viszont elhalasztom, majd a nagymarosi kikötőben… jó sörözéshez idő kell, az meg most nincs! Pont végzek az igazán finom levessel, átballagok az úton a megállóba, és már jön is a sárga busz. Ekkor kezd nagy cseppekben esni a már régóta fenyegetőző eső. Tökéletes időzítés!
Nagymaroson aztán sort kerítek a sörre… itt át is tudok öltözni, rám se ismernek csiniben, sáros túracuccom immár a hátizsákban lapulva várja sorsa jobbra fordulását. Festmények, megnyitóbeszéd, pogácsa, sajtó, ismerősök, rokonok, művészek… aztán a hazaút, az eső utáni pazar alkonyi fények a Dunakanyarban, a felszakadozó felhők pazar játéka, a „pipáló hegyek” a visegrádi oldalon… remek nap volt!
Írta és fényképezte: Halász Alexandra
További fotók: terep-jaro.blogspot.com