Séta a Gödöllői-dombságban
Séta a Gödöllői-dombságban
Nem először veszek részt a Margita turisztikai- és sportegyesület télvégi túráján. Ez a Margita nem Erdélyben van, hanem a Gödöllői-dombság legmagasabb csúcsa… a túra tehát Pestről könnyen megközelíthető, emellett része a Cartographia kupának és az Olimpiai Ötpróbának is, tehát attól igazán nem tartottam, hogy magányosan fogok kóborolni a lankákon…
A rövid táv 21.2 kilométer, vagyis amolyan félmaratoni táv: valószínű, hogy egy csomó terepfutó, kocogó is ezt fogja választani. Én inkább sétát és fotózgatást tervezek…
Szokás szerint korai rajtidőpontban szeretnék indulni. Ehhez ötkor kell kelnem, bizony nehezen megy a tápászkodás szombat hajnalban. Odakint még töretlen az éjszaka uralma, a Körúton még rajzanak a bulizó fiatalok, a Parlament felé ballagva csendesek az épületek. Metróval irány az Örs, itt már szürkül, megveszem a HÉV jegyet az automatából visszafelé is. Sőt, veszek egy korán nyitó bódéban valami péksüteményt is, ami kísértetiesen hasonlít a Fornettire, de nem ez a neve, és jóval olcsóbb is.
Kellemes meleg van a héven, jól esik üldögélni – egy darabig egyedül ülök a kocsiban, ritkaság! Pompás magány, pár percig. Pillanatról pillanatra oszlik a szürkület odakint. Aztán ahogy elindul velem a vonat, elsuhannak a külvárosok omladozó gyárépületei, raktár-áruházai, kertvárosi háztetői… megcsillan az ébredő Nap fénye, igazi „rózsaujjú hajnal” cirógatja végig a tájat. Didergős zúzmarától őszülnek a rétek.
Már a vonatablakból látom a rajthelyet, az iskolát a Szabadság téren. Korán van, még nincs túl sok túrázó. Csak helyszíni nevezés van, de az igazán gyorsan megy, hiába, megvan a gyakorlat benne… minden táv indítása más asztalnál zajlik, hamarosan kezemben tartom a színessel nyomtatott, egy papírlapból álló itinert. A Cartographia asztalán számtalan, kék-sárga fedelű turistatérkép kelleti magát, az ötpróbások asztalánál is zajlik az adminisztráció, valaki épp átveszi a pontokkal kiérdemelt sportruhát…
Nekivágok, alapjában véve a többi túrázót követve. A településekről való kikecmergés szokott lenni a gyenge pontom, ha valahol elkeveredek, akkor az a városi terep. Utolér néhány ismerős a Vörös Mocsár túráról, beszélgetünk… mennyi munka van egy doktori disszertációban! Aztán doktorék hátizsákjából előkerül némi házi pálinka, megkínálnak engem is. Jól esik a meglepően csípős, párás reggeli hidegben.
Eseménytelen az első bő öt kilométer, végig a forgalmas 3-as számú főút mellett kell ballagni a járdán, kifejezetten jó, hogy van társaságom. Aztán a máriabesnyői templomnál végre jellegzetes, település-széli susnyás sarjerdőbe érünk, nem éppen királyi bükkös, de most még ez is felszabadító. A túratársak egymást váltják mellettem, hol én haladok gyorsabban, hol ők, de pár mondat mindig elhangzik… milyen volt delfinekkel úszni Indonéziában, trópusi bélfertőzés ellen a whiskey jobb-e, mint a törköly, vagy éppen milyen fotópályázatokat írtak ki idénre… Azt hiszem, a személyes beszélgetés olyan dolog, amiről túlságosan leszoktunk a karantén alatt, a digitális kütyükkel körülvéve!
Az első ellenőrzőpont a Pap Miska kútnál van. Épp hogy csordogál a víz. Erdei pinty billeg a faágon, fejét félrebillentve nézi, mit csinálnak az emberek. Megkapom a bélyegzést, valamint egy választható nápolyiszeletet. Láthatóan a kókuszos fogy a legjobban.
Ismerős szakasz ez régről, át az M3-as aluljáróján, a piros sáv jelzést követve el a visszaduzzasztott tavacskák sora mellett. Le is ereszkedek a fagyott, nádassal övezett vízhez, szép tompa szürkéskék színe van a fagyott víztükörnek, hátha akad ott számomra valami fotótéma… és akad!
Csodálatos „emeletes” jégbuborék-képződményeken ámulok el. Messziről nem is látszott, milyen csodát rejt a fagyott víz. A nádbugákat finom szellő rezgeti, a borongós égen néha kék sávok támadnak. Titokzatos madarak nyomán mozgolódik a nádas.
Visszakapaszkodok az útra, ballagok az Istállóskastély felé. A hely a gödöllői agráregyetemé, amilyen elszomorítóan rossz állapotban vannak a Grassalkovich-kastély épületei, annyira szépek a tenyészállatok. A távolban a lúdtelep lakói zajonganak, körülbelül strucc méretűnek látszanak.
Közelebb, szerencsére villanypásztor mögött bivalyok és szürkemarhák kíváncsiskodnak.
Egy fiatal bivaly gőgös pofákat vágva láthatóan nem tudja eldönteni, hogy a kíváncsiságot vagy a megfélemlítő viselkedést várja-e el tőle az íratlan bivalyprotokoll olyan esetekre, ha hátizsákos ismeretlenek bámulnának rá a kerítés túloldalán.
A hatalmas szarvú szürke dobbant, megremeg a föld az egytonnás állat patája alatt. Terepfutók szökellenek el a hátam mögött, nevetnek a „lassíts!” táblán.
Puha, homokos út süpped a lábam alatt. Tisztul az idő, pára száll fel a kaszálórétekről. Hamarosan itt a második ellenőrzőpont, a babati templomromnál. A rom maga egy földhányás egy lankás kaszáló kellős közepén. Valaha itt is falu állt, aztán jöttek a tatárok, és sose épült újjá…
A bélyegzés után nekivágok felfelé, szépen sorban ballagunk az erdő szélén, amikor zörgés támad, és a bokrok közül valósággal kirobban egy barkás agancsú őzbak. Gyakorlatilag megcsap a menetszele, két méterre sincs, követi a párja, a kisebb termetű suta. Reflexből felkapom a fényképezőgépet, és néhány kockát tudok „lőni”, van ebben valami vadászos jelleg… persze ez vértelen vadászat a javából!
Feldob a nem várt találkozás. Őzike show, ezt már szeretem. Ilyen nyüzsgős túrán, ilyen közelről látni állatokat… erre igazán nem számítottam. Sokat kirándulok egyedül, akkor nem ritka, hogy vadat látok, de akkor is messzebbről.
Az ég is világosodik, és érezhetően melegebb van. Az érkező melegfront levegője lassan elterül a délelőtti napfény által már-már megérintett lankákon. Kimelegszem, pedig nem meredek az út. Nézem az apró látnivalókat az út szélén: egy éticsiga-házban valóságos mini moha-kert zöldellik, amott megfonnyadt téli fülőke gombák kapaszkodnak egy fatönkön, bronzosan zörögnek a csertölgy gallyakra száradt levélcsokrai.
Innentől sok a jelzésváltás, de eléggé magától értetődő a dolog, az itiner leírása is szűkszavú, de pontos. Bekerített legelőn csupa sötétbarna, már majdnem fekete hátasló legelész, egészen más alkatok, mint amilyeneket az Istállóskastélynál láttam. A pocsolyák vizére kalligráfiákat rajzol az olvadás. A homokba, néha sárba belevésődnek a túracipős lábnyomok. Holló kiált lágy korrogással.
A harmadik ellenőrzőponton meleg teát is kaphatunk. Kicsit bizarr módon műanyagpalackos ice-tea felmelegítésével állítják elő. De van igazi retró sósropi is, amit kifejezetten szeretek, a forró nyári túrákon életmentő tud lenni egy ilyen ropis sópótlás. Megiszom a „motivációs kávémat” is, és felpezsdülve kapaszkodok fel a kopár domboldalon a vadlesek mellett.
Süt a Nap! Fátyolos a táj, finomak a februári színek – de ami a lényeg, vannak színek. Élénk zölden sarjad a tyúkhúr finom zöld fátyla a fák alatt, vörösen izzanak a csertölgy repedezett kérgének mély árkai, sárga begyű, „nyakkendős” széncinegék fontoskodnak, cserregnek. A napsütéstől a fagyott talaj is felolvadt, mondhatni, megjelent a sár – de nem vészes. Az út egy darabon párhuzamosan halad az M3-assal, dübörögnek a láthatatlan járművek a fák takarásában, zölden izzik fel a sarjadó fű, kéklik a távlat.
Megint itt vagyok a reggelről már ismert babati tó partján, egy ponton egy benyúló beton stégszerűségen be is lehet ballagni – szép kilátópont.
Aztán ismét át az aluljárón, visszhangzik a betonfalak közt a fejem felett eldübörgő forgalom, a Pap Miska-kútnál most nem kell bélyegezni. Balra, meredeken fel folyatódik az út, a zöld kör jelzésen. Örülök, hogy visszafelé nem a végeláthatatlan Szabadság úton kell ballagni, hanem viszonylag hosszabban erdőben, aztán Gödöllő szebb, kertvárosias részein.
Nézegetem a fákat… valamilyen fakopáncs féle ugyancsak megdolgozta a holtfákat, meztelenre csupaszította őket a kérget lehántva, utánafurkált minden kéreg alatti féregnek, bogárnak. Alapos munka.
A sorompó után kiérek az erdőből, be a lakott területre. Kifejezetten melegen süt a Nap, ahogy ballagok el a kerítések sora előtt. Szürke macska néz rám rezzenetlen szemekkel az egyik kertből. Megállok, több se kell neki, átkígyózik a kerítés alatt, és hamarosan purrogva nyomja fejét a tenyeremnek. Simogatom, végtelen nyolcasokat ír le a lábam körül.
Egy ostorfán kövér feketerigó ül. Egymás után nyeldesi a bogyókat, megállok fényképezni. Valósággal pózol a kamerának. Igyekszem elterelni a figyelmemet a kislábujjam körméről, ami érezhetően leválni készül – ez a bakancs ma nem éppen a barátom. Fogalmam sincs, miért, múlt héten a Csóványoson semmi bajom nem volt vele.
A célban intenzív hagymás zsíroskenyér illat terjeng. Megkapom az oklevelet és a kitűzőt, pár szót váltok néhány ismerőssel, aztán irány a HÉV megállója. Elrágcsálom a hajnalban vett utángyártott fornettit – egész megfeledkeztem róla. Remek túra volt!
Írta és fényképezte: Halász Alexandra