Bazalt teljesítménytúra
Egy túra nem a startban kezdődik sem a résztvevőknek, sem a szervezőknek. Az ok-okozati láncban eljuthatnánk visszafelé az ősrobbanásig, de most részvevőként csak az utazásra gondoltam. Mi a párommal autóval érkeztünk.
Az útvonal tervezés már egyre pontosabb a navigációs rendszereknek köszönhetően, de a túra napjára előző napon jósolt menetidő köszönő viszonyban sem volt azzal, amit az autóba ülve kiírt a navigáció. Akkor még nem tudtuk, hogy a 2023-as budapesti atlétikai VB maraton számának útlezárásai megnövelik a menetidőt. A feszültségből eredő erős pulzusemelkedésünket pedig vehettük volna akár bemelegítésnek is, ha szigorúan csak a pulzus paramétert vizsgáljuk. Végül sikerült elérnünk a startot az Eresztvényben lévő Novohrad-Nógrád Geopark Látogatóközpontban.
A késői érkezésnek köszönhetően két hölgy csatlakozott hozzánk. Valaki medvét látott a környéken, aminek hírét vették és úgy döntöttek, inkább valakikkel együtt teljesítenék a túrát. Magam is végigolvastam a kihelyezett medvére figyelmeztető és viselkedési szabályokat soroló tájékoztatót, amiben javasolták a hangosabb, beszélgetve közlekedést – ez nagyobb csoportban egyszerűbb. A Kisbazalt 15km-es távot a Geopark mögötti részen a Perőfi sétányról leágazó zöld tanösvényen kezdtük meg, folyamatosan felfelé haladva.
Az útvonalhoz nem volt GPS track, de a szalagozás segített, hogy ne kelljen az útvonalleírást bújni. Nemsokára elértük az első bányába levezető falépcsőt. Megcsodáltuk a geológiai képződményeket, pl. a kristály-tufát, a bazaltot és a gömbkövesedést.
Miután kimásztunk a bányából, egy kifüggesztett A4-es „Kisbazalt” iránymutatót követve az egyre szűkülő ösvényen elértük a dzsindzsást. Innen némi töprengés után visszafordultunk és akkor már észrevettük a másik irányban kifüggesztett, ám kevésbé jól látható szalagot. Bár nem fújt erős szél, ahhoz elég volt hogy átfordítsa az útjelző „függesztvényt”, ami így a korlát ellenkező oldalára került.
A többi A4-es irányjelző már átfordíthatatlanul volt kihelyezve. Az útjelzőket követve elértük egy valamikori kőépület romját, aminek környékén nagyon sok világító tölcsérgombát láthattunk – az év gombája volt 2017-ben. Rókavörös színe ellenére nem keverendő össze a rókagombával, mivel a világító tölcsérgomba mérgező. Megcsodáltuk több csokrát, lefényképeztünk néhányat és indultunk is tovább.
A következő, erősen hiányos és nehezen járható falépcsőnél megbeszéltük kinek hogy van a műtétek és/vagy gyógykezelések után a térde.
Kiderült, hogy túratársaink már sok tízezer km-t túráztak igazoltan, köztük 2023 eddigi összes Cartographia-túráját! Általában tömegközlekedéssel utaznak a túrára, ami már hajnali fél 4-es ébresztővel is járt. Elismerésem! Ezt nevezem elkötelezettségnek és kitartásnak.
A Margit-bányába leérve a bányafalon lemezes, szórt és oszlopos vulkáni képződményeket láthattuk volna, de a bánya flórája úgy döntött, hogy az utóbbit elrejti. A tájékoztató táblán mindenesetre jelölték merre kellene látnunk.
Kicsivel a bánya után az út egy részén megállt a víz. Itt egy szitakötő repkedett, aztán megpróbált elrejtőzni egy növényen. De előlem nem tudott – sikerült lefotóznom. Többször is :). Amíg utol nem értek a 40-es távot teljesítők, addig nem hagytam abba a fotós vadászatot, így viszont erősen leszakadtam a többiektől…
…akik a nem túl távoli Közép-bánya-tó ellenőrzőpontnál vártak be. Feleségem nem is tehetett mást, mivel az ő menetlevele is az én zsebemben volt. Menetleveleink megkapták lila színű mosolygó pecsétjeiket, mi pedig müzliszeleteinket. Az erősen hínáros bányatavat megnéztük a partjáról, majd a bányából kivezető lépcsősor tetejénél lévő kilátópontról is. Aztán kiértünk a bányaútra, ahol elvált a Bazalt 100, 40 és a Kisbazalt, így a mögöttünk érkező 40-es teljesítők balra, mi pedig jobbra folytattuk az utunkat.
A zöld tanösvény betérőnket balra egy újabb ideiglenes irányjelző segítette. Elértük a Kis-bányát, ahol újra szalagozás segítette áthaladásunkat. Felkapaszkodtunk egy szerpentines ösvényen a bányából, majd egy erdős rész következett és már el is értük az Új-Bányát. Ebből is kimásztunk.
Fenyőerdős részre értünk. Az egyre nagyobb melegben, kellemesebb volt a zárt lombú erdő, mint a nyílt mező. Ezen a részen a kijelölt utunkról kitérve, a kis csapatunkból egyedüliként megnéztem a bányászati emlékhelyet. A plaketten következő olvasható: „István-táró légaknája – Az István-táró 620 m hosszú szakaszát ivóvíz termelési célokkal tartják fenn. A biztonságos légcsere érdekében egy 40 m mély légaknát lyukasztottak a táróra ezen keresztül történik a hőmérsékleti viszonyoktól függően a levegő ki- és beáramlása.” Később megtudtam, hogy ez a táró több védett denevérfajnak is otthont ad.
Az erdős részt már nem sokáig élvezhettük, mivel a szalaggal jelzett utunkat keresztező sárga és zöld sáv jelzésű földút az erős napsugárzásnak kitett rétek között futott tovább, mi pedig rajta a hőség miatt csak ballagva. Hamarosan megláttuk a medvesi kereszteződés ellenőrzőpontjában üldögélve várakozó úriembert, akitől a zöld zsiráf bélyegzés mellé útbaigazítást is kaptunk.
A sárga sávon lefelé továbbindulva egyre jobban sűrűsödött a szembeforgalom: a 40-es teljesítők már velünk szemben jöttek. Egy újabb erdős részen egyszer csak vízesés hangjára lettünk figyelmesek. Hamarosan kikandikált a beeső nap fényében sárgásbarna színben szikrázó patak. Néhány lépéssel feljebb megláttuk a Gorva-forrást is kis vízeséseivel és ugyancsak sárgásbarna medrével. A kénes szagát fent nem éreztük. Én lementem a forráshoz közelebb, de még ott sem.
A szalagozás ezután is segítségünkre volt, hogy jó irányba tartsunk.
Elértük az útvonalleírásban jelzett első villanypásztoros részt, ahol megéreztük az állatok „illatát”, majd megpillantottuk a távolabbi dombok között fekvő teheneket. Párommal mindkettőnknek a spanyolországi Galícia ugrott be, a hegyvonulatok, a zöld legelőkkel tarkított erdőségek, illetve az „illat” miatt – ami itt kevésbé volt átható, mint a spanyol tartományban, ahol az erjedő szenázs is tovább turbózza a légben terjengő elegyet. Talán egy percig szemléltük a tájat az emlékeinkkel vonva párhuzamot, majd nekiindulunk az élesen jobbra és felfelé tartó emelkedőnek. A tűző nap és tikkasztó meleg újra ráerősített a camino-érzésre, de most inkább a száraz mezetát idézve.
A dombtetőn bevártuk egymást a villanypásztornál. A meg-meglebbenő szellő a rét gyógynövényekkel teli illatával font körül minket, ami felért egy aromaterápiás kezeléssel. Ezt még az is érzi, aki nem hisz a természet energiájában.
Ettől kezdve már csak néhány kisebb hepe és hupa következett, köztük már kikandikált a Salgó vára.
Hamarosan felértünk annak a rétnek a szélére ahonnan nagy totálban az előtérben bálákat, közép távolában a Réti-kereszt ellenőrzőpontot, a hátterében a Salgó várát láthattuk további hegyvonulatokkal. A keresztnél lehetett vizet vételezni, amire azt kell mondjam, hogy a legjobb helyen volt, hálásan köszöntük és köszönöm újra! Ahogy néztem szinte mindenkinek legurult fél liter, majd ugyanennyit kaptunk útra valóul. A menetlevelünk pedig stílszerűen tehenet kapott, de nem svájci lilát, hanem réti rózsaszínt. 🙂 A kereszt körül alakult ki az utunk során az első nagyobbacska gyülekezet a szemből érkezőknek köszönhetően. Hosszas beszélgetés nem alakult ki, mert ki-ki indult tovább a maga útján.
Induláskor ugyan bekentem magamat fényvédő krémmel, de itt annyira égetett a Nap, hogy vastagon fehérre „meszeltem” a karjaimat. A beszélgetés nem véletlenül fordult arra túratársaimmal, hogy milyen jól tud esni ilyen időben, ha a Nap előtt áthaladó bárányfelhők árnyékos kegyelmükbe fogadnak. Erre most a felhőtlen kék éggel nem volt reményünk. Óhajunk más formában mégis meghallgatásra talált, mivel feltámadt a szél, aminek érintését kitárt karokkal fogadtuk – szó szerint.
Hirtelen motorzúgás hangját hozta felénk a szél. A még távoli erdőből felénk száguldó két cross-motoros közül az elöl haladó a füvön közeledett míg a második a homokos keréknyomot választotta, nagy porfelhőt kavarva maga mögött. Ahogy közelebb ért, annyira „beleragadtam” a szépen húzott porfelhő képébe, hogy fényképezni is elfelejtettem. Aztán már csak azon igyekeztem, hogy kimeneküljek a felhőből.
Nem árt vigyázni milyen felhőt kívánunk és mekkora szelet!
A nyári hőség és a tűző Nap erősen le tudja rontani a menetteljesítményt – legalábbis az enyémet biztos. Ezért nagyon jó volt újra erdőt érni. Meg is fordult a fejemben, ha ez ilyen jó érzés volt, mit érezhet egy sivatagban az oázisba érő ember? Az boldogságbomba lehet. Mikor mi beértünk a fasor nyújtotta árnyékba, egy fiatal pár épp arra készült, hogy kilépjen onnan. Lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem, de mintha nagy levegőt vettek volna a lépés előtt, mint a vízbe lebukó szabadtüdős búvárok, csak itt nem a légszomj, hanem a hőség égetheti tüdejüket. Egy pillanatra együttéreztem velük, aztán tovább örvendtem a dús árnyéknak.
Erről eszembe jutott, hogy másokhoz hasonlóan én is többször megéltem a Mediterráneumban azt, hogy a köves, vagy kiszáradt növényzettel fedett talaj annyira felmelegedett, hogy az erdő (inkább cserjés) árnyékban is kályhaként sugározott minden. Az árnyék csak a közvetlen napsugarak elől védett, valódi feloldozást azonban nem adott a hőség nyomása alól. Nem úgy hazánkban, ahol vannak valódi erdők és még az árnyéknak is van ereje! Remélem sokáig így is marad.
Visszatérve a túrához: az erdőben hamarosan feltűnt a sárga négyzet jelzés, amin lefelé csordogálva Salgóbányára érkeztünk. A „MEDVES-FENNSÍK” határát jelző kerítéskapun átlépve mintha teret váltottunk volna, pár lépcsőn lemenve egyből a Geocsodák háza udvarára érkeztünk. Itt rövid megállót és kulacsaink feltöltését követően folytattunk utunkat (én még próbáltam bejutni az épület másik oldalán lévő kilátóba – sajnos zárva volt). A falun át bal kéz felől elhagytuk a gyermekzsivajtól hangos Zenthe Ferenc emlékparkot, majd elkezdődött az emelkedés a vár felé. Bár a nyeregben a jobbra tartó úton már hívott minket a vár, az itinernek megfelelően először a Boroszkány-kőre mentünk ki – balra.
Én a nehezebb utat választottam, egyből felmásztam a tábla mögötti első lehetőségnél a kilátás miatt, majd a gerincen, mint a zergék haladtam a magassági pont oszlopa felé. Ott egy helyen tényleg éreztem a kecskeformájúak – talán muflon? – jellegzetes illatát. Több helyen megcsodáltam a körpanorámát és serényen kattintgattam fényképezőgépemmel, ahogy a túratársam is, akinek félelmetesen jó névmemóriája van (az enyémhez képest biztosan), mivel emlékezett az évekkel ezelőtti igazolófüzetben megjelent Csergezán-kilátós fekete-fehér képemre, sőt, a nevemre is. Tőle tudtam meg azt is, hogy teljesen átalakult a fotópályázati rendszer, és hogy májusi túrám képeit év végén már nem fogom tudni beküldeni. A szokások nagy része ezért veszélyes, mert nem alkalmazkodik a folyamatosan változó világhoz. Már korábban meg kellett volna néznem a 2023-as feltételeket…
A Boszorkány-kőről a vár keleti oldala alatt látható bazaltorgona megszemlélése után visszatértünk a nyeregbe, ahol az „Eresztvényi tornapálya” faragott mókusával kértünk közös képet feleségemmel. A fotós ritkán látszik a képeken (nyilván nem a selfistákra gondolok).
Eztán megindultunk bevenni a várat. Nálam „lecsúszott az ékszíj” – egyszer csak elszállt az energiám. Fejben még mentem volna, de a testem nem akarta követni, alig bírtam az utolsó 50 métert, hirtelen úgy éreztem napszúrást kaptam, a gyomrom is émelygett, a velünk szembe érkező túrázó meg éppen akkor kapott vádligörcsöt. A neki felajánlott magnéziumos port végül én ittam meg.
Néhány perc perc pihenő után, valamivel jobb lett, a várba felvezető lépcsősor még kihívás volt, de a vár tetejébe feljutva az árnyék, a frissítő huzat és a szép kilátás végül teljesen magamhoz térített.
Túratársaink előre mentek, én még élveztem a hűs szelet. Évekkel ezelőtt a feleségemmel életünk egyik legszebb közös naplementéjét néztük meg ebből a várból.
Lefelé a lépcsősoroknál figyelnünk kellett a max. 3 személyes korlátozásra. Lefelé a köveken tovább bukdácsolva – ahol felfelé én is rosszul lettem – egy pár álldogált: a hölgy láthatóan nem volt jól. Kifordult a bokája és nem tudott ráállni. A párjával levittük a sziklás részen addig, ahol már le tudott ülni anélkül, hogy útban lenne. Sajnos csak ott és akkor derült ki számomra, hogy mindössze az elsősegély csomag van a túrazsákomban, a gyógyszeres csomag otthon maradt – benne a húzódásos sérülésekre kifejezettem jó krémmel 🙁 (Egy pályázati kiírással szemben az pl. nem külső tényezőktől függő szokás, ha indulás előtt leellenőrizzük a menetfelszerelésünk tartalmát, hogy mindent betettünk-e.) Feleségemtől kapott fájdalomcsillapítót, és tettünk hideg vizes borogatást a bokájára – hála egy éppen akkor érkező túrázónak, aki felajánlotta hozzá a vizét. Innen már megoldották a lejutást, mi pedig haladtunk tovább lefelé a várból.
Az út hátralévő része újra beszélgetésbe merülve hamar eltelt a patakvölgyben. Egyszer csak a tónál találtuk magunkat a Geoparknál. Befutottunk, mint a szabadnapos csiga. „Huuuh!”
Az adminisztrációt követő kis ejtőzés és étkezés után közösen folytattuk utunkat Budapestre, de már autóval :). Természetesen a beszélgetés is folyt tovább, amíg Budapesten el nem váltak útjaink. Jó utat kívánva egymásnak bízunk benne, hogy összefutunk további túrákon.
Látszólag egy GPS szoftver „hibás” jóslatán múlott az új ismeretségünk. A „véletlen” sok fontos információ cseréjét eredményezte és már ott rövid távon kifejtette a jövőre a hatását ami azóta is hullámzik tovább a jövőnkbe. Lett volna más aki segít a sérült lánynak? Ha mi kellettünk oda, akkor miért maradt otthon a krém, ami jó szolgálatot tehetett volna? Lehet töprengeni sorsról vagy Istenről, az élet nagy kérdéseiről: honnan jöttünk; kik vagyunk; miért vagyunk; hová tartunk? A túrák lehetőséget teremtenek arra, hogy ilyen valóban emberi kérdéseken gondolkozzunk. Emellett leépíti a hét során felgyülemlett stresszt, mi pedig a természet energiájával feltöltődve, kellemesen elfáradva térhetünk haza.
Köszönet a szervezőknek, hogy erre lehetőséget biztosítanak és a résztvevőknek, hogy élnek is vele. Hiszen egy teljesítménytúrán egyik sem lehet meg a másik nélkül.
Írta és fényképezte: Pálosi Gyula Viktor