Bazalt túra… virágvadászat minden határon túl
Bazalt teljesítménytúra… rövidke 27 kilométernek ígérkezett, eltévedésem folytán lett vagy negyven belőle, és ami a nyári hőségrekordos hőmérsékletet illeti, a Celsius fokokat tekintve az se nagyon maradt el a negyventől…
De a nógrádi táj pazar, különleges geológiai képződményekben és történelmi emlékekben gazdag, változatos vidék… ráadásul a „szállítmányozás” is megoldott volt, a rajt-cél helyre, az eresztvényi geoparkba nem könnyű busszal eljutni. Légvonalban nincs messze Budapesttől, mégis határvidék ez a javából!
Mesés zöld a táj, már az autóból nézve is… szerencsére voltak esők, nem úgy, mint tavaly. Könnyen megtaláljuk az eresztvényi geoparkot, parkolóhely is akad a fák alatt. A látogatóközpont barátságos hely, minőségi kávét is lehet kapni. Gyorsan megy a nevezés, kezemben az egyszerű, A4-es papírra nyomtatott szöveges útvonalleírással kilépek a tiszta, szinte harapnivaló levegőbe. Még érezni az éjszaka hűvösségét a fák alatt, páracseppek csillognak a fűszálak végén. Elballagok a kis tavacska mellett – ez is hívogató hely – aztán felveszem a tempót a piros sáv jelzésen.
Az út szintben halad, tudom, hogy meglesz még ennek a böjtje… lesz még szint, bőven. Nincs meleg, de tudom, ez az állapot sem fog sokáig tartani. Örömömre szép fodros bogáncsokat találok az út szélén, szép az aljnövényzet. A fenyők között kékes reggeli párák incselkednek az indián álomcsapdához hasonló, nyárvégi pókhálókkal. Valahonnan füstszagot hoz a szél.
Egy lány ballag velem szemben kissé sántítva, alaposan lezúzott térddel… elesett, és a bazalt bizony nem kíméletes kőfajta, éles peremei, mint megannyi kés… Uhh.
Hajdan sínek futottak itt… már nyomuk sincs, de egyszer csak alagút nyílása sötétlik fel előttem. Nyersen vésett falai valaha kőszállító vagonok robaját visszhangozták. Jó gödrös az alja, és meglepően hosszú… örülök, amikor felbukkan két srác, egyforma zöld pólóban, lámpával.
Egyre nyíltabb a terep, a fák között néha feltárul a távlat. Érezhetően egyre melegebb van. Somoskőújfalu határában először a temető fehér kövei mellett ballagok el, aztán beérek a házak közé. Hamarosan itt az első ellenőrzőpont, a Határ büfé. Megkapom a bélyegzést a kedves pontőröktől, aztán megyek is tovább, át a felgazosodott sínek felett, a rozsdás felüljárón.
Az útvonalleírás szerint „folyamatosan fel”. Ez pontos leírás, tényleg kezdődik a szintes rész, kicsit sincs már melegem. Szó szerint a határon járok: fehérre festett határkő bukkan fel előttem az út közepén. Bal oldalán M, jobb oldalán S betű jelzi az ország nevét… eldönthetem, melyik ország felől kerülöm meg.
Az erdő száraz, aljnövényzet szinte nincs, némelyik börzsönyi túrámra emlékeztet. Valahol itt keveredhettem el… igazából rekonstruálhatatlan, hogy hol, mikor és hogyan. Az lett gyanús, hogy a mobiltelefonom mindenáron le akarja tölteni Szlovákia turistatérképét. Mindenféle jelzett és jelzetlen utakon igyekszem visszakeveredni. Senkit sem látok, ha vannak itt esetleg rejtett határfigyelő kamerák, azok megörökíthettek egy csendesen izzadó és szentségelő középkorú nőt, hátizsákkal. Kénytelen vagyok a leghagyományosabb eszközökre támaszkodni: elő a tájolót!
Egy fán medve-veszélyre figyelmeztető táblát veszek észre. Medve is van? Hurrá! Viszont igazi örömmel tölt el, hogy a tábla felirata magyar… tehát valahol sikeresen visszajöttem, és hamarosan megvan a jelzett út is. Felkapaszkodok a Szent Margit-kápolnához és a kaptató tetején leülök egy padra, kicsit kifújni magam. Elő a sópótlás célját szolgáló, stílusosan Nógrádi ropival és a kulacs hideg teával!
Igazi szent hely, bármit is jelentsen ez. Más megszentelt helyeken is éreztem már valami sajátságos tisztaságot a térben… Mátraverebélyen például. És ezt a helyet igazán példásan gondozzák is. Egy túratárs azt mondja, szívesen feljönne ide, fél napot eltölteni csak azzal, hogy ül itt és elmélkedik…
Néhány vidám kirándulóval lekocogok a meredeken – csúszik a bazalt törmelék, eszembe villan a lezúzott, vérző térd látványa reggelről, visszaveszek a tempóból. A nyereg után ismét fel, a szemben magasodó Karancs csúcsára.
Tetszik ez a rész. Toronyantenna, aztán egy fémszerkezetű kilátó. Itt „élő” pont van, kapok müzliszeletet, felmászok a kilátóba is. Jó meredek lépcsői vannak.
Innen elég meredek az utam lefelé, aztán szelídül a lejtés. A sáros dózerúton fiatal erdei pinty ugrál előttem, láthatóan nem fél. A piros háromszög jelzést kell követnem, nem nehéz. Friss, jól látható, sűrűn felfestett turistajelzések vezetnek.
Rettenetes útra bukkanok ki, valaha aszfaltozott lehetett, most monumentális árkok és kátyúk szeldelik. Kerékpárút jelzés is díszeleg a fákon… mindig megdöbbent, milyen minőségű utakat neveznek ki hazánkban kerékpárútnak. Hiszen itt még valami vasalt kerekű off-road terepbringával is igazi kihívás lenne lezúzni!
Viszont nagyon szép imolák szegélyezik az utat. Az imolák közel állnak a szívemhez szívósságukkal, eleganciájukkal, változatosságukkal. Van itt réti imola, vastövű imola, töviskés imola, tollas imola… utóbbi új faj a digitális herbáriumomba, eddig csak képen láttam ilyet.
Az Elemér-forrás kristálytiszta, hűs vizébe öröm belemártani a kezemet. Megmosom az arcomat is – ropog a só a bőrömön – a hajamat is bevizezem.
Egy túrázó párral kerülgetjük egymást kilométerek óta. Helyiek. Úgyhogy egy szakaszon inkább együtt megyünk tovább, beszélgetve.
A következő ellenőrzőpont a Tóstrandon van, nem a Halász fogadó teraszán, ahogy az itiner írja, de utánunk kiabálnak. Megvan a bélyegzés, aztán a strandhoz tartozó büfé eladójával boltolunk a kerítésen keresztül. Veszek egy meggyes sört, nagyon megkívántam. Vidám strandzsivaj száll a víz felett… ilyen időben ott vannak a normálisak, kicsit se érzem magam bolondnak, mondhatom!
Túratársaim is vesznek ezt-azt, aztán a Tatár-árokban egy farakáson lepakolunk. Még megmelegszik a sör… Én azt hittem, alkoholmenteset vettem, hát NEM, alaposan kiver a víz! Még technikai pólómból is csavarni lehetne. És az út ismét emelkedik. Róka vörös háta villan meg a farakás mögött.
Átvágunk Salgópusztán, és megfejtést nyer az itinerben szereplő „fanyulas tisztás” kifejezés is. A nyúlszobor után árnyas erdei kondipark következik, a korhadás előrehaladott állapotában leledző tornaszerekkel.
Túratársaim leülnek uzsonnázni, én nem állok meg, nekivágok a meredeknek Salgó vára felé. Várostrom! Nem hosszú szakasz, csupasz sziklákon lépkedek fel és fel… Diák koromban jártam itt utoljára… geológia szak, a bazaltorgonákat látni kellett. Egész sok kiránduló is jár erre. Fent szemembe csap a napfény, mint egy pöröly. A pont a vár legfelső teraszán van… vakító a fény, felkapaszkodok a lépcsőkön. A vár bazaltsziklái visszaemlékezhetnek az izzó vulkánok korára… szinte olvadtan remegnek a fényes ragyogásban. Nem lennék amatőr botanikus, ha nem néznék szét a bazaltsziklák világában… hegyi hagymák kapaszkodnak az érdes kövek között, és aminek nagyon örülök: magyar bogáncs!
Az ellenőrzőpont egy leírandó kód, és tényleg legfelül van kitűzve a várban. Innen már nem lesz ilyen goromba emelkedő, viszont ha lehetséges, még melegebb lett. Hamar Salgóbányára érek. Látszik, hogy bányásztelepülés, hosszan nyúlik el a földszintes, egymás mellé épített kis bányászházak sora. A parkot Zenthe Ferencről nevezték el. Szépen végigvezetnek rajta a jelzések, egészen a Medves hotel kerítéséig. Innen viszont merre tovább? Valószínűleg nem a kerítés mellett kellett volna elmennem, de végül is, jónak tűnt az irány… ballagtam hát addig, amíg el nem veszett lábam alól az út. No de mire való a műholdas navigáció? A Réti-kereszt szerencsére szerepel rajta, ez lesz a következő ellenőrzőpont. Nekivágok a dzsungelnek légvonalban, kisebb szedres és szúnyog áradat után kibukkanok egy igen szép kaszálóréten.
Augusztus végén ritkán látni ilyen virággazdagságot. Különféle bodorkafélék mindenfelé, réti szegfű, repcsényretek… el lehetne itt bogarászni, akár szó szerint is! De most nincs erre idő… csendesen vakarózva közeledek a kereszt és a fa felé, ahol ismét „emberes” ellenőrzőpont vár. Kapok vizet vitamintablettával, legalább egy literrel lenyelek. Nincs is finomabb egy liter napcsókolta, langyos, petpalackos, magnéziumos pezsgőtablettával felütött víznél!
Közben mindenfelől kóválygó túrázók érkeznek és távoznak. Nekivágok én is a prérin keresztül, eleinte jelzetlen úton, aztán a zöld sávon, amit példás módon cölöpökre festettek fel. A kontúrok szinte felolvadnak a napfényben, kékes tüskeként remeg a Salgó vára a táj felett, szinte alföldies a Medves-fennsík. Átölel a szabadság érzése, és hogy most érzem, hogy élek.
Van itt egy feltételes ellenőrzőpont, a bácsi nehezményezi kicsit, hogy még öt ember nincs meg, és amíg nincs meg mindenki, nem mehet haza. Nem lehet túl kellemes horgász-széken, egyedül üldögélni ebben a hőségben… El se tudom képzelni, hogy hol lehetnek a mögöttem lévő túrázók, akik még nem érkeztek be. Hiszen azt se tudom rekonstruálni, hogy én hol voltam…
A zöld sáv jelzésű útnak sehogy se akar vége szakadni. Ballagok a mezőn, ballagok a forróságban, egyedül… Mintha körbe mennék a fennsíkon. Egyfolytában az az érzésem van, hogy eltévedtem, különösen, amikor túratársam és tiszteletbeli sofőröm SMS-ét is megkapom, hogy ő már a célban van.
Egy szál kósza biciklis kóvályog el mellettem… Végre erdőcske, árnyék, pocsolyák. Ami azt is jelenti, hogy példátlan mennyiségű szúnyog. Ráadásul – ilyet még nem láttam – velem jön a szúnyograj a napfényre is. Még a hátamat is megcsípik, a hátizsák ALATT.
Végre itt a jobbra, lefelé vezető kanyar, pár lépés, és a Bakancsos büféhez érek Somoskőn. Tényleg vannak kiszegezett bakancsok a kerítésen. Itt is kódot kell leírnom. Innen már közel a cél, bár a piros kereszt jelzést nem könnyen találom meg. Bolyongok kicsit a vár tövében… ketten elkocognak mellettem, kiderül, hogy a 100 km-es táv résztvevői… elhűlök, ez aztán a teljesítmény, ilyen terepen, ilyen hőségben! Féltávnál járhatnak, és mintha nem is lennének fáradtak…
Szedem a lábam Eresztvény felé, a látogatóközpont épületének háta mögött bukkanok ki, autós túratársam türelmesen várt rám. Ezúton is köszönöm neki
Megkapom a záró bélyegzést, a kitűzőt és az oklevelet – noha a szintidőt jócskán túlléptem az eltévedés miatt. Már kezdtek értem aggódni… ilyen se volt még! Az biztos, hogy szép nap volt, és kár lett volna kihagyni.
Aztán, mint a visszafelé forgatott film, elsuhannak a reggel már látott tájak az autó ablakából nézve, Újpesten pont elérek egy vonatot, ami a Nyugatiba megy. Itthon vagyok.
Írta és fényképezte: Halász Alexandra
További képek: terep-jaro.blogspot.com